121/5. Az elcsendesedett rugó — Gördülés Valcourt felé

Az Intercontinental Express fémlemezei halkan megcsikordultak, amint a gőzmozdony mélyet pöffentett Ollainville állomásán. A peronon a két bilincsbe vert, leleplezett utas még visszanézett a nyomozók gyűrűjéből, de a hálókocsi ajtai egyetlen határozott gőzsziszegéssel bezáródtak mögöttük.
Laurent kalauz megkönnyebbülten simította le gyűrött egyenruháját, majd feszengve megtörölte a homlokát.
– Nos, Monsieur Vaneau, be kell vallanom, egy pillanatra azt hittem, a teljes hálókocsi a levegőbe repül a kiszabadult szerkezet miatt.
– A rugók, kedves Laurent, ritkán repítenek a levegőbe bármit is, hacsak nem egy túlméretezett kakukkos órából szabadulnak el – jegyezte meg Émile Vaneau elnéző mosollyal, miközben gondosan eltette a zsebébe apró nagyítóját. – De a megnyugvása teljesen érthető. A feszültség kioldódott, akárcsak az a bizonyos fémacél szalag.
A szerelvény lassan kigördült az állomásról, s a kerekek ritmikus kattogása újra betöltötte a folyosót. A fülke előterébe ekkor egy újonnan felszállt utazó lépett. A fiatal nő gondosan ügyelt arra, hogy nehéznek látszó, ám a mozdulatainál mégis gyanúsan könnyűnek ható bőrtáskáját egyensúlyban tartsa.
– Megbocsátanak? – kérdezte halk, kissé zavart hangon. – Ez a szerelvény tart Valcourt felé?
– Pontosan arra, mademoiselle – felelte Vaneau udvarias meghajlással, miközben tekintete egyetlen pillanatra megpihent a hölgy kesztyűjén lévő finom, sötét folton. – S amíg a vonat robog, a rejtélyeknek is megvan az a jó tulajdonságuk, hogy mindig időben jelentkeznek.