121/3. A kiszabadult szerkezet — Ollainville-i kanyarulatok

A némaságot Laurent kalauz ijedt nyögése törte meg, miközben hátrált egy lépést a VIP-kocsi szőnyegén.
– Ez... ez most szétrobbant, Monsieur Vaneau? – suttogta Laurent, s görcsösen szorította az egyenruhája legfelső gombját.
– A robbanás ritkán jár ilyen tisztességes, nevelt csattanással – jegyezte meg Émile Vaneau, s finom mozdulattal felhúzta az ingujját. – Ez egy feszített acélrugó volt, amely megadta magát. Olyan rugó, amelyet aligha hálókocsi-olvasólámpákhoz terveztek.
A sötétkék kabátos utas fülkéjének ajtója ekkor lassan résnyire kinyílt. A férfi halálsápadtan kukucskált ki, kezében egy apró, csavart rézspirált szorongatva, miközben a homlokáról kövér izzadságcsepp gördült le.
– Én... én nem tehetek semmiről! – pattogott reszkető hangon. – A doboz magától pattant ki, amikor megpróbáltam igazítani a zárszerkezeten!
A szürke köpenyes utas a folyosó szélén tehetetlenül megdermedt, s apró táskáját még közelebb szorította magához.
– Ön próbálta igazítani? – kérdezte Vaneau halk, derűs iróniával. – Milyen figyelmes gesztus. Bár a lepecsételt csomagok ritkán igénylik a szomszéd utasok szakszerű restaurálását.
Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, s elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a finoman ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan hét perc múlva Ollainville állomásra érkezünk. És azt hiszem, Laurent, a helyi nyomozók rendkívül hálásak lesznek ezért a kiugrott rugóért.