121/1. A lepecsételt csomag — Úton Ollainville felé

A szerelvény már kigördült Grandpréből, s a kerekek egyenletes üteme lassan visszahozta a VIP-kocsi megszokott csendjét. Laurent kalauz még mindig mélyeket lélegzett, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– Remélem, a mostani utasaink közül senkinél sincs esztergapad – mormogta a kalauz, és gyanakvó pillantást vetett az imént felszállt úrra, aki két kézzel ölelte magához a feltűnően nehéz, háromszoros vörös viaszpecséttel lezárt csomagot.
– Nyugodjon meg, Laurent – jegyezte meg csendesen Vaneau, amint kihúzta magát a folyosó támasztójánál. – Az órásmesterek ritkán utaznak párban. A csomagok szerkezete viszont néha jóval beszédesebb, mint a tulajdonosuk.
A sötétkék kabátos utas gyanakvóan körbenézett, s amikor Laurent közelebb lépett, hogy segítsen a csomag elhelyezésében, élesen hátrahőkölt.
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel az utas. – Ez a szállítmány a legnagyobb fokú óvatosságot igényli. Ha a pecsét megsérül, a felelősség a vasúttársaságot terheli!
A feszült mozdulattól a doboz belsejében halk, fémes koccanás hallatszott, mintha egy nehéz fogaskerék fordult volna el. Vaneau halványan elmosolyodott.
– Különös – mondta a fődetektív, miközben tekintete a viaszpecsétek finom repedéseire tévedt. – A levelek ritkán koccannak, kivéve, ha ólomból öntötték a sorokat.
Az utas meglepetten felhorkant, majd szó nélkül befurakodott a kabinjába, s élesen magára rántotta az ajtót. Laurent kérdőn nézett Vaneau-ra.
– Gondolja, hogy megint baj lesz, Monsieur Vaneau?
– Baj? – Vaneau elővette zsebkendőjét, és megtörölte szemüvegét. – Nem, Laurent. A történetek nem bajjal kezdődnek, hanem nehéz csomagokkal. Ollainville felé pedig még hosszú az út.