120/5. A fecsegő rézpor — Közeledés Grandpré felé

A szürke köpenyes férfi torka megreccsent, mintha maga is lenyelt volna egy apró sárgaréz alkatrészt.
– Ez… ez puszta logikai ugrás! – hátrált a szalonkocsi nehéz bársonyfüggönye felé. – Egy restaurátornak jó a megfigyelőképessége, csupán kitaláltam!
– A találgatás a kártyaasztaloknál hasznos elmeélesítő, a vasúton viszont ritkán nyit ki mesterzárakat – jegyezte meg Vaneau elnéző mosollyal. – Különösen, ha a kérdéses zárszerkezetet nem megrongálni, hanem finommechanikai precizitással átállítani próbálták.
Laurent kalauz közelebb lépett, széles vállával határozottan elzárva a folyosó felé vezető utat.
– Ha megengedi, uram, a négyes fülke lakója jelenleg a vacsoráját fogyasztja az étkezőkocsiban. Szóval mit is keresett a zárjában az a bizonyos fogaskerék?
– Nem állítottam át semmit! – emelte fel a hangját az utas, de a pálcája üres csontnyelét már olyan görcsösen szorította, hogy a bütykei teljesen elfehéredtek. – Csupán ellenőriztem a szerkezetet!
Émile Vaneau ekkor lassan, kimért mozdulattal elővette mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta a fedelét, s egyetlen pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan nyolc perc múlva Grandpré állomásra érkezünk – mondta csendesen. – És a helyi hatóság kétségkívül roppant érdeklődve hallgatja majd, hogyan váltja ki egy sétapálcába rejtett esztergafej a VIP-fülkék eredeti kulcsait.
– Ön nem bizonyíthat semmit! – sziszegte a férfi.
– Én valóban nem – felelte Vaneau szelíden. – A sárgarézpor viszont, amely jelenleg is ott csillog a köpenye bal hajtókáján, meglepően fecsegő természetű.