120/4. A mesterzár rejtélye — Átkötés Grandpré felé

A szürke köpenyes utas feszülten hátrahőkölt, amikor Vaneau a lámpa fénye felé tartotta a kerek rézhengerkét.
– Nagyon szép munka – jegyezte meg a detektív, miközben hüvelykujjával óvatosan megpörgette a finom fogaskereket. – A fogasközök pontossága szinte svájci. Bár a svájci órásmesterek ritkán szerelnek éjszaka, a szalonkocsi szőnyegén görnyedve.
– Én… én csak egy finommechanikai restaurátor vagyok! – dadogta a férfi, miközben idegesen a sétapálcája üres csontnyeléhez illesztette a tenyerét. – Grandpré-ben van a műhelyem! Egy ismeretlen megrendelő bízott meg azzal, hogy vizsgáljam meg a VIP fülkék zárszerkezetét.
– Valóban? – húzta fel a szemöldökét Laurent kalauz, s egy lépéssel elállta a szalonkocsi kijáratát. – És a megrendelője azt is kérte, hogy a sárgarézporból juttasson a kilincsekre is?
– A reszelék csupán a helyszíni illesztés elkerülhetetlen mellékterméke – felelte az utas, s zaklatottan igazgatta a gallérját. – Nem bűncselekmény, ha valaki túlságosan alapos a hivatásában!
– Ahogy az sem bűncselekmény, ha egy nyugalmazott fődetektív túlságosan kíváncsi – mosolyodott el Vaneau csendesen. – Különösen, ha a restaurálás kifejezést az éjjel lezárt hálókocsik nyitására szokták használni.
A férfi felcsattant, és a pálcáját a padlóhoz ütötte, de a fémcső immár tompa, üres hangot adott.
– Önök elhamarkodottan ítélkeznek! Nem is én vagyok az egyetlen, aki sárgaréz alkatrészeket hord a zsebében ezen a vonaton!
Vaneau egy pillanatra elgondolkodott, tekintete a folyosó sötétedő ablakaira tévedt.
– Egy igazán figyelemreméltó megjegyzés. Különösen azért, mert én még egyetlen szóval sem említettem, hogy a kalauzunk mit talált a négyes fülke ajtajánál.