120/2. A sárgarézpor nyomában — Kanyarulatok Grandpré felé

A vonatszerelvény éles csikorgással dőlt be a sziklafal melletti kanyarba. A négyes fülke ajtaja ekkor résnyire elhúzódott, s a szürke köpenyes új utas lépett a folyosóra. Sétapálcájára támaszkodott, ám a fogása szokatlanul görcsös volt – a csontnyél alatti sárgaréz peremet igyekezett a tenyérhajlatába rejteni.
– Jó estét, uraim – mormogta mély, reszelős hangon, miközben gyanakvó pillantást vetett a kalauzra. – Remélem, a kerekek ütemes kattogása nem zavarja a társaságot. A pálya állapota errefelé mintha hagyna némi kívánnivalót maga után.
– A sínek kifogástalanok, Monsieur – felelte Laurent kalauz, s közben önkéntelenül elhúzódott a szűk folyosó falától. – Bár az igaz, hogy a kanyarokban a centrifugális erő néha meglepő dolgokat mozdít meg. A csomagokban… és a sétapálcákban.
Vaneau szelíd mosollyal lépett közelebb, tekintetét az utas kabátujjára függesztve.
– Valóban. A finom mechanika különösen érzékeny a rázkódásra – jegyezte meg a detektív. – Ön bizonyára a szalonkocsi felé tart, ha nem tévedek.
A szürke köpenyes férfi meglódult, tekintetében egy pillanatra riadalom villant.
– Csupán egy pohár ásványvízért indulok – vágta rá túlzott hévvel. – A por rendkívül kaparja a torkomat.
– Természetesen – bólintott Vaneau. – A por errefelé valóban szokatlanul sárgaréz-ízű.
Amikor az utas sietős léptekkel eltűnt a kocsit lezáró ajtó mögött, Laurent elhűlve mutatott a rézkilincsre, amelyen finom fémpor csillogott.
– Monsieur Vaneau… ez reszelék!
– És még csak a kanyar első felén vagyunk túl, drága Laurent-om – felelte Vaneau higgadtan.