120/1. A nehéz csontnyél — Esti robogás Saint-Valéry felé

A folyosón mély csend honolt, csupán a sínek egyenletes ritmusa kísérte az Intercontinental Express robogását az éjszakában. Laurent kalauz óvatos léptekkel közelebb lépett Émile Vaneau-hoz, miközben tekintetét a szomszédos fülke zárt ajtajára szegezte.
– Úgy véli, Monsieur Vaneau, hogy az a sétapálca többet rejt magában egy egyszerű támasztéknál? – kérdezte fojtott, kíváncsi hangon.
– Egy tisztességes sétapálca, drága Laurent-om, ritkán nyom többet két fontnál, kivéve, ha a belseje nem fűzfából, hanem edzett acélból készült – felelte Vaneau szelíden, miközben megigazította zakója hajtókáját. – És felettébb ritkán hagy finom gépolajnyomot a tulajdonosa ujjain.
Mielőtt a kalauz válaszolhatott volna, a zárt ajtó mögül tompa, fémes reccsenés hallatszott, mintha egy nehéz alkatrész engedett volna a nyomásnak, majd egy apró rugó koppant a padlón.
– Úgy tűnik, az új utasunk máris hozzálátott a „pihenéshez” – jegyezte meg Laurent, s önkéntelenül a zsebórája lánca felé nyúlt. – Menjek be, és figyelmeztessem a hálókocsi éjszakai rendtartására?
– Dehogy, Laurent. A türelem sokkal kevesebb papírmunkával jár – intett Vaneau egy halk mosollyal. – Ráadásul a csontnyél sárgaréz illesztése kísértetiesen hasonlít azokra a zárfésűs kulcsokra, amelyeket Saint-Valéry bankjaiban használnak.
– Bankjaiban? – hűlt el a kalauz. – Akkor az utas…
– Az utas egyelőre csupán egy túlságosan nehéz botot cipel – vágott közbe Vaneau higgadtan. – A többit majd a következő kanyar megmutatja.