119/8. A csonthangú sétapálca — Úton Saint-Valéry felé

A szerelvény ritmikus kattogással hagyta maga mögött Auberoche állomás hunyorgó fényeit, ahogy beleveszett az éjszakai sötétségbe. Laurent kalauz elégedetten zsebre vágta zsebkendőjét, majd a folyosó sötétebb sarka felé pillantott, ahonnan a nehéz, csontnyelű sétapálca koppanásai közeledtek.
Az új utas, egy megviselt szürke köpenyt viselő, szúrós tekintetű úriember megállt a 4-es fülke előtt. Egyetlen apró, sárgaréz csattal lezárt utazótáskát szorongatott a bal kezében, miközben jobbjával láthatóan túlzott gondossággal támaszkodott a faragott sétapálcára.
– Auberoche mögöttünk van, uraim – szólalt meg az új jövevény kissé fátyolos, száraz hangon, miközben fürkészve nézett végig Vaneau-n és Laurent-on. – Remélem, a csönd most már garantált a hálókocsiban. Az előző vonatomon a legkisebb nesztől is lábragörcsöt kaptam.
– Az Intercontinental Express mindig gondoskodik az utazók pihenéséről – felelte Laurent kalauz, miközben professzionális mozdulattal elvette a felmutatott menetjegyet. – Bár Monsieur Vaneau társaságában a csend néha csak a vihar előtti szünetet jelenti.
Émile Vaneau egyetlen halk mosollyal fogadta a megjegyzést. Pillantása a jövevény csontnyelű sétapálcájára tévedt, pontosabban arra a finom, olajos karcolásra, amely a nyél sárgaréz szerelvényén csillant meg a folyosói lámpa fényében.
– A nyugalom viszonylagos fogalom, uram – jegyezte meg a fődetektív szelíden, miközben kényelmesen visszalépett a fülkéje ajtajába. – Különösen akkor, ha valaki olyan sétapálcával utazik, amelynek a súlypontja nem a markolatnál, hanem a bot alsó harmadában található.
A szürke köpenyes utas egy pillanatra megtorpant, ujjai szorosabban ráfonódtak a csontnyélre, de nem válaszolt, csupán szótlanul bicentve belépett a szomszédos kabinba. Laurent kalauz kérdőn nézett Vaneau-ra, de a detektív csak hallgatott.
– Következő megállónk Saint-Valéry – mondta Laurent halkan, ahogy felnézett a menetrendre. – Úgy tűnik, nyugodt éjszakánk lesz.
– A látszat ritkán téved el, Laurent, de felettébb szereti a meglepetéseket – felelte Vaneau szelíden, miközben a szerelvény egyenletes robogással haladt tovább a sötétben.