119/6. A csendes eszterga — Az auberoche-i visszaszámlálás

A sötétkék kabátos utas sápadtan igyekezett lábával a szőnyeg alá söpörni a maradék rézport, miközben a kattogó vasládát görcsösen a mellkasához szorította.
– Ez felháborító! Maguknak semmi joguk felülbírálni egy zeneművész felszerelését!
– Én magam is mélyen tisztelem a művészeteket – jegyezte meg Vaneau szelíden, majd zakója belső zsebéből komótosan előhúzta a régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta a fedelét, s elgondolkodva pillantott a mutatókra. – Különösen az olyan precíziós előadásokat, ahol a hangszer valójában egy hordozható finommechanikai eszterga. Pontosan három perc múlva Auberoche állomásra érkezünk.
Laurent kalauz értetlenül pislogott, majd a szellőzőnyílásokra mutatott.
– Eszterga, Monsieur Vaneau? Azt akarja mondani, hogy a négyes fülke lakója nem kottát olvasott, hanem fémport gyártott a zökkenők közepette?
– Pontosan – bólintott a detektív, miközben visszacsúsztatta óráját a zsebébe. – A vasláda óraszerkezete hajtotta a kottatartóba rejtett apró csiszolófejet. A fülkéből hallható tompa koppanások nem a zene ritmusát adták, hanem a nyers sárgaréz formázását. Rendkívül találékony módszer, el kell ismernem.
– Őrültség! – kiáltott fel a férfi, de a hangja megbicsaklott, ahogy a vonat éles csikorgással lassítani kezdett. – Nincs bizonyítékuk!
– A bizonyíték jelenleg a cipője orrán pihen, uram – mutatott rá Vaneau. – És félek, az auberoche-i csendőrség nem a dallamot, hanem a mintaöntvényt fogja értékelni.