119/5. A szellőző vasláda — Felderítés a kanyarban

A szerelvény hirtelen éles kanyart vett be Auberoche felé közeledve, mire a négyes fülke feletti csomagtartóról egy fekete kottatartó csúszott le, és csattanással ért földet a folyosó szőnyegén. A bőrtok szájából csillogó rézreszelék szóródott szét, pontosan a sötétkék kabátos utas cipőjének orrára.
– Úgy tűnik, a zeneirodalom ma meglehetősen fémes hangzású – jegyezte meg Vaneau halkan, s lehajolva hüvelykujja és mutatóujja közé csippentett egy keveset a finom porból. – Bár bevallom, még nem találkoztam olyan partitúrával, amely rézreszelékből komponálna dallamot.
– Ez... ez csupán tisztítópor! A hegedűhúrok ápolásához! – vágta rá kapkodva a zöld kalapos férfi, s kétségbeesetten próbálta a lábával eltakarni a szőnyegre hullott nyomokat.
Laurent kalauz értetlenül hunyorított, majd óvatosan megpiszkálta a port a cipője orrával.
– Amennyire én tudom, uram, a hegedűhúrokat ritkán ápolják fémreszelékkel, kivéve, ha a művész elhivatott szándéka a hallgatóság dobhártyájának azonnali megsemmisítése.
– És figyelje csak meg, Laurent – mutatott Vaneau a szétzúzódott por útjára, amely hajszálvékony csíkban vezetett a vibráló vasláda alsó szellőzőnyílásához –, a rézpor meglepő módon pontosan egyezik azzal, ami a láda rácsain fennakadt. Mintha odabent nem csupán egy finommechanikai óraszerkezet működne, hanem egy apró, szorgos műhely is.
A sötétkék kabátos utas álla megremegt, s még közelebb húzta magához a ketyegő ládát.
– Nincs joguk vájkálni a magánügyeimben! Auberoche-ban leszállok, és panaszt teszek a vasúttársaságnál!
– A panaszhoz való jog természetesen elidegeníthetetlen – felelte Vaneau végtelenül szelíden. – Ugyanakkor gyanítom, hogy az auberoche-i állomásra érkező nyomozók jóval nagyobb érdeklődést mutatnak majd a ládából kiszóródó rézpor iránt, mint a kalauzunk modora iránt.