119/3. A pehelykönnyű vasláda — Auberoche-i közeledés

Vaneau lassan felvonta a szemöldökét, majd egyetlen elegáns mozdulattal a mellényzsebéhez nyúlt.
– Úgy tűnik, Laurent, a levegő odabent megunta a tétlen várakozást, és elhatározta, hogy belsejéből veszi szemügyre a páncélozott lakatot.
A kalauz óvatosan lépett egyet hátra, miközben a négyes fülke ajtaja lassan résnyire nyílt. A sötétkék kabátos utas pillantott ki a folyosóra, zöld kalapját egészen a szemöldökéig húzva. Karjai között szorosan ölelte a szürke vasládát, amely most már szemmel láthatóan rezgett a szorításában.
– Valami baj van, uraim? – kérdezte halk, remegő hangon az utas, miközben próbálta testsúlyával elfojtani a láda gyanús mozgását.
– Csupán a fizika törvényei fejezték ki enyhe nemtetszésüket – válaszolta Vaneau megnyugtató, derűs mosollyal. – Laurent barátommal éppen azt elemeztük, miként lehet egy vaspántos doboz pehelykönnyű, miközben a tartalmának szemmel láthatóan saját akarata van.
– Ez csupán egy... egy ritka óraszerkezet! – vágta rá kapkodva a férfi, s kétségbeesett pillantást vetett az ablakon túl elsuhanó tájra. – Semmi törvényellenes nincs egy önműködő mechanikában!
– Egy óraszerkezet, amely nem ketyeg, hanem ritmikusan ugrándozik? – tűnődött el Vaneau. – Valóban rendkívül innovatív. Bár attól tartok, az Auberoche-ban várakozó nyomozók kevesebb elméleti érdeklődéssel és jóval több kérdéssel fogadják majd ezt a műszaki csodát.
Az utas végleg elfehéredett, miközben a láda belsejéből újabb tompa, követelőző koppanás hallatszott.