119/2. A pehelykönnyű vasláda — Csendes megfigyelés Auberoche felé

Laurent kalauz halkan, szinte lábujjhegyen lépkedett vissza Vaneau foteljéhez, s miközben igazított egyet az egyenruháján, óvatosan megszólalt.
– Ha szabad megjegyeznem, uram, a zöld kalapos úr jegye csupán Auberoche állomásig szól. Alig negyedóra az út. Egy ilyen rövid szakaszon aligha indokolt ekkora hűhó egy pehelykönnyű ládáért.
– A sürgős és titkos ügyeknek megvan az a sajátságuk, Laurent, hogy ritkán igazodnak a kényelmes menetrendhez – válaszolta Vaneau, miközben elgondolkodva igazította meg a mandzsettagombját. – De mondja csak: nem tűnt fel Önnek semmi szokatlan a láda illesztéseinél?
– Csupán az, hogy a pántok meglepően vastagok, a lakat pedig nagyobb, mint a fülkeajtó retesze – felelte a kalauz szárazon.
– Pontosan – bólintott a nyugalmazott fődetektív. – Egy szürke vasdoboz, amely ránézésre harminc kilót nyom, a valóságban pedig könnyebb egy üres kalapdoboznál, mégis páncéllal védik. Ön szerint mit rejt egy ilyen szerkezet?
– Levegőt, uram? – kockáztatta meg Laurent a találgatást.
– Vagy olyasmit, amit a levegőnél is jobban féltenek – jegyezte meg Vaneau egy halk mosollyal. – És a legtanulságosabb részlet: az úr nem a csomag súlyától izzadt, hanem a félelemtől.
Ebben a pillanatban a négyes fülke zárt ajtajának túloldaláról tompa, ritmikus koccanás hallatszott, mintha a puszta üresség odabent váratlanul mozgásba lendült volna.