118/8. A ketyegő kalapdoboz — Úton Puyvallon felé

A szerelvény egyenletes kattogással hagyta maga mögött Montval kivilágított peronját. A szalonkocsi feszült csendjét csak a gördülő kerekek ritmusa törte meg, miközben Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, és igyekezett rendbe szedni a megbillent poharakat.
– Nos, Monsieur Vaneau – kezdte a szürke köpenyes utas, miközben közelebb lépett a fődetektívhez –, legalább egy hamisítóval kevesebb zaklatja a vasúttársaságot. Bár be kell vallanom, a hárfaeset meglehetősen szokatlan volt.
– A bűnözés ritkán válogat a szimfonikus eszközökben – jegyezte meg Vaneau szelíden. – Különösen, ha a fémmegmunkálás és a zeneelmélet ilyen kéz a kézben jár.
Ebben a pillanatban a folyosó felőli ajtó halk nyikorgással kitárult. Az új utas, a zömök, alacsony úriember lépett be, aki mindkét kezével görcsösen szorongatta a fényes, fekete keménykartonból készült, lelakatolt kalapdobozt. A doboz olyan nehéznek tűnt, mintha nem egy elegáns cilinder, hanem egy kisebb üllő pihenne benne.
– Elnézést a zavarásért – mondta a férfi szaporán szedve a levegőt, miközben szemei idegesen ugráltak a jelenlévők között. – Nem tudják véletlenül, hogy a hálókocsi négyes fülkéje merre található? Ezzel a... csomaggal kissé nehézkes a közlekedés.
– Csak egyenesen előre, Monsieur – útbaigazította Laurent, ám a tekintete óhatatlanul a megviselt lakatra tévedt. – Engedje meg, hogy segítsek a poggyászával!
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel az úriember olyan hirtelen, hogy még a szürke köpenyes utas is hátralépett egyet. A jövevény gyorsan megköszörülte a torkát, és megpróbált szelídebb hangszínt megütni. – Úgy értem... ez egy rendkívül törékeny, egyedi kalap. Párás levegőtől, zökkenőktől és... illetéktelen kezetektől óvni kell.
Vaneau halkan felvonta a szemöldökét. A kalapdoboz aljából, pont amikor a szerelvény egy váltón haladt át, halvány fémhangú zörrenés hallatszott, mintha egy finom rugós szerkezet pattant volna meg a kartonfal mögött.
– Egy olyan cilinder, amely elmozduláskor úgy ketyeg, mint egy zsebóra? – kérdezte Vaneau csöndesen, miközben elegáns mozdulattal elsimított egy képzeletbeli porszemet a kabátujján. – Lenyűgöző kalapdivat.
– Ketyeg? Dehogy ketyeg! – tiltakozott a férfi sápadtan, majd a dobozt még szorosabban a mellkasához szorítva sietős léptekkel megindult a fülkék felé. – Csupán a csat rezonál a sínkanyarulatokban. Puyvallonig pihenni szándékozom!
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Laurent értetlenül nézett a detektívre.
– Monsieur Vaneau, Ön szerint...
– Azt hiszem, Laurent – mosolyodott el szárazon Vaneau –, a montvali állomás nem a történet végét jelentette, hanem csupán a szünetet a tételek között.