118/6. A rejtett bankjegyminta — Vizsgálódás Mireval előtt

Laurent kalauz perceken belül visszatért, kezében a szalonkocsi sárgaréz olajlámpásával. A sárgás, meleg fény azonnal élesen megvilágította a kottatartó szétszakadt duplafenekébe rejtett apró, acélból stancolt lemezeket, amelyek között finom rézpor csillogott.
– Nos, Madame – pillantott fel Émile Vaneau, miközben gomblyukcsipeszével óvatosan kiemelte az egyik apró fémöntvényt –, a szimfónia úgy tűnik, meglehetősen szigorú sorszámozással készült. Ha a szemem nem csal, ez a mintázat a Kincstári Bankjegy nyomólemezének egy részlete.
– Ez... ez felháborító gyanúsítás! – suttogta a sötétkék kabátos hölgy, miközben kétségbeesetten a fülkeajtó kilincse felé pillantott. – Én csak egy műkedvelő hárfás vagyok!
– Kétségkívül – jegyezte meg a szürke köpenyes új utas szárazon. – Bár a hárfások ritkán hordanak a kottatartójukban bankjegysajtoló stancaszerszámot. Kivéve persze, ha a darab címe: „Készpénz-fantázia g-mollban”.
– Pontosan – bólintott Vaneau elismerően. – Laurent, legyen kedves, vigyázzon a hölgy poggyászára. A finommechanikai óramű ugyanis, ami a kottatartó aljában kattogott, nem a metrónom ütemét adta, hanem automatikusan megsemmisítette volna a hibás nyomólemezeket a kanyarban.
– A szerkezet megszorult, Monsieur Vaneau – mutatott a kiugrott záróreteszre Laurent kalauz. – A rázkódás miatti rézreszelék eltömítette a fogaskerekeket.
– A technika ördöge – mondta Vaneau elnéző mosollyal. – Néha a legkörültekintőbb hamisító sem számol a vasúti pályatest kanyarulataival.