118/5. A stancolt bankjegyöntvény — Kanyarulatok Mireval előtt

A sötétkék kabátos hölgy igyekezett visszanyerni a tartását, miközben a szürke köpenyes új utas egy lépéssel közelebb lépett a kisasztalhoz, és szemöldökét felvonva hajolt a szétszóródott alkatrészek fölé.
– Ha szabad megjegyeznem – mondta az új érkező elgondolkodva –, a modern zeneszerzők meglehetősen ritkán használnak sűrű gépzsírt a partitúrák kenésére. Márpedig a sárgaréz reszelék alatt tisztán látszik a finommechanikai kenőanyag.
– Ön bizonyára hozzáértő – fordult felé Émile Vaneau csendes, elegáns mosollyal. – Vagy csupán kiváló a szaglása. A két tulajdonság ebben a fülkében most egyaránt rendkívül hasznos.
Laurent kalauz óvatosan felemelte a padlóról a kiugrott záróreteszt, és hüvelykujjával megtörölte a fém peremét.
– Ez egyáltalán nem zenei aroma, Monsieur Vaneau – jegyezte meg a kalauz ráncolt homlokkal. – Sokkal inkább emlékeztet arra a nyomdafestékre, amellyel a kincstári értékpapírokat látják el.
– Ne merészeljék átkutatni a holmimat! – tiltakozott a hölgy, bár a hangja már jelentősen elveszítette korábbi magabiztosságát. – A kottatartó a személyes poggyászom része!
– Természetesen – bólintott Vaneau elnézően. – Ám a személyes poggyász ritkán kattog pontosan hatvannyolcas percenkénti ütemben, amikor a vonat beveszi a kanyart. Laurent, kérem, hozza közelebb a szalonkocsi rézlámpását. Úgy vélem, a szerkezet duplafenekű rekesze tartogat még néhány fefejtendő tételből álló harmóniát, mielőtt elérenénk Mireval állomást.