118/4. A rézreszelékes partitúra — Rejtélyes harmóniák

A sötétkék kabátos hölgy még javában a bársonyszőnyegen térdelt, amikor a szalonkocsi üvegajtajának halk csikordulása kíséretében egy szürke köpenyes új utas lépett a helyiségbe. A fiatalember tisztelettudóan bólintott, majd kíváncsian méregette a padlón heverő, ritmikusan ketyegő fémrészeket.
– Remélem, nem a zenei tagozat vizsgaelőadására érkeztem – jegyezte meg bizakodó mosollyal a szürke köpenyes utas. – Úgy hallottam, Mireval felé a vonaton kiváló a hangulat, de erre a precíziós ütőhangszerre nem számítottam.
– Ez nem hangszer, fiatalember, hanem egy magántulajdonban lévő kényes műszer! – vágta rá felháborodottan a sötétkék kabátos hölgy, miközben elkeseredetten próbálta a táskájába süllyeszteni a kiugrott záróreteszt.
Laurent kalauz óvatosan lepakolta a teaestélyi tálcát az egyik kisasztalra, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Rendkívül örülök, uram, hogy Önnek is feltűnt a szerkezet dallamossága. Én személy szerint már a kalauzi sípomat is felajánlottam volna kíséretképpen, ha Vaneau úr nem int nyugalomra.
Émile Vaneau lassan előrehajolt, és finom zsebkendőjével megérintette a padlóra hullott sárgaréz por egy darabkáját.
– A zene szerelmesei ritkán hordanak magukkal órásmesteri reszeléket a kottatartójukban – mondta a nyugalmazott detektív csendes, kimért hangon. – Különösen nem olyat, ami egy hamisított nyomdai öntőforma jellegzetes nyomait viseli magán.
A hölgy arca elfehéredett.
– Ön téved, Monsieur! Ez csupán... egy speciális metronóm a legújabb szimfóniámhoz!
– Egy metronóm, amely nem a tempót diktálja, hanem a bankjegyek sorszámát stancolja? – kérdezte Vaneau elgondolkodva, miközben felállt. – A kompozíció mindenesetre felettébb érdekes.