118/3. A kisiklott kottatartó — Zökkenő Mireval felé

A hirtelen lökődés hatására a nehéz rézlakkal lezárt kottatartó kisiklott a nő kesztyűs kezéből, és csattanva érkezett a szalonkocsi polírozott padlójára. Laurent kalauz akrobatikus mozdulattal kapta el a leeső teaestélyi tálcát, míg Émile Vaneau egyetlen szemöldökvonással nyugtázta a helyzetet.
– Úgy tűnik, a zeneszerző úr kompozíciója elért a nyitóakkordig – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben a padlón heverő szerkezetből most már ritmikus, csilingelő kattogás áradt.
– Jaj, ne! Ne nyúljon hozzá! – sikkantotta a sötétkék kabátos hölgy, és hátraugrott, mintha a hegedűtok méretű kottatartó maga lenne a végítélet órája. – Megsérül a kényes mechanika... akarom mondani, a partitúra!
Laurent hátrafelé araszolt a tálcájával, szemében a vasúti szabályzat mély tiszteletével és némi pánikkal.
– Madame, amennyiben ez a kotta éppen felrobbanni készül, jelzem, hogy az utaskísérői tanfolyamon nem tértünk ki a dallamos szerkezetek hatástalanítására.
– Dehogy robban! – háborodott fel a nő, de a hangja reszketett. – Csak... lejárt a rugója.
Vaneau finoman elmosolyodott, felállt a bőrkanapéról, és odalépett a padlón ketyegő tárgyhoz. A rézzárak résein át apró, finom fémreszelék csillogott a lámpa fényében.
– Különös – fordult a detektív a kalauzhoz. – Nem tudtam, hogy a szimfóniákat mostanság fogaskerekekkel és sárgaréz nehezékekkel hangolják Mireval előtt. Szerencsére a zenei elemzéshez elegendő egyetlen jól megválasztott megfigyelés.
– Vaneau úr, kérem, ne feszítse a húrt! – nyögte Laurent. – Ha a szerelvény elér a következő kanyarig, ez a kottatartó maga fog átvenni az irányítást!
A sötétkék kabátos utas kapkodva próbálta felnyalni a padlóra szóródott rézporszemcséket.