118/2. A fémhangú Allegro — Úton Mireval felé

– Feltételezem, a darab, amit magával hord, egy kifejezetten mechanikus mű – fordult Vaneau a sötétkék kabátos hölgy felé, miközben lassú mozdulattal átrendezte a szalvétáját. – Talán egy ritkaságszámba menő, gőzhajtású metronóm pihen a pántok alatt?
A sötétkék kabátos utas ujjai fehéredésig szorultak a nehéz sárgaréz lakat köré. Fátyla mögül apró, kapkodó lélegzetvétel hallatszott.
– Ez egy egyedi kottatartó, semmi több – felelte szaggatottan. – A zárak csak a féltett kompozícióimat védik a kíváncsi szemek elől. A zeneművészetben a pontosság a legfőbb erény.
– Kétségtelen – bólintott Laurent kalauz, aki óvatosan közelebb lépett, miközben tálcáját védekezően a mellkasához szorította. – Ám a vasúttársaság szabályzata szerint a ketyegő zeneművekhez külön rakománybejelentő nyomtatvány szükséges, madame. Különösen, ha a kotta ritmusára a szalonkocsi padlója is vibrálni kezd.
– Nem ketyeg semmi! – csattant fel a hölgy, de a hangja elcsuklott, ahogy a kottatartóból újabb éles fémcsattanás hallatszott, mintha egy apró fogaskerék ugrott volna át a következő fokra.
Vaneau elégedetten tekintett a csészéje alján maradt zaccra.
– A fémek dialógusa mindig lenyűgöző – jegyezte meg halkan. – Különösen, ha a zeneszerző rézöntvényekkel és finom reszelővel dolgozik a kottafejek helyett.
A hölgy hirtelen felállt, hogy átvonuljon a szomszédos fülkesorba, ám a szerelvény éppen ekkor vett be egy éles kanyart a sötét dombok között.