118/1. A lelakatolt kottatartó — Úton Mireval felé

Az Intercontinental Express kerekei ritmikusan zakatoltak az éjszakai sötétségben. A szalonkocsiban lassan elült az előző bonyodalom izgalma, bár Laurent kalauz még mindig némi bizalmatlansággal törölgette a tejszínes kiöntő szélét.
Monsieur Émile Vaneau elégedetten kortyolt bele a frissen töltött, gőzölgő kávéjába. A szomszédos asztalnál a sötétköpenyes hölgy ült, aki Savieres-ben szállt fel. A nehéz, sárgaréz lakatokkal lezárt kottatartót szorosan a karja alatt tartotta. Laurent óvatosan megközelítette az új utast.
– Óhajt esetleg egy csésze teát, madame? – kérdezte a kalauz halk udvariassággal. – A vonat útja Mireval felé zökkenőmentes lesz, garantálhatom.
A hölgy megrázta a fejét, s fekete fátyla mögül fojtott hangon felelt:
– Köszönöm, semmit. Csak nyugalomra van szükségem. A művészet nem tűri a zavaró tényezőket.
Ebben a pillanatban a kottatartó belsejéből halk, fémfényű kattanás hallatszott, amelyet ütemes rezonancia követett. A szürke köpenyes új utas riadtan összerezzent a sarokban.
– Ez nem kotta! – suttogta remegő szájjal Vaneau felé fordulva. – Egy hegedű nem kattan így!
Vaneau szárazon elmosolyodott, majd letette a csészéjét.
– A kottapapír ritkán igényel acélrugós szerkezetet, ez igaz – jegyezte meg halkan. – De a kapkodás ritkán szül jó dallamot.