117/3. A marcipános gépállvány — Megérkezés Savieres állomásra

Émile Vaneau lassan előhúzta zsebéből a megszokott, kopott ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, egy pillanatra elmerült a mutatók egyenletes táncában, majd halkan megszólalt:
– Pontosan öt perc múlva Savieres állomásra érkezünk.
A fiatal diplomata felvonta a szemöldökét, miközben Laurent kalauz még mindig a tejszínes kiöntőt szorongatta pajzsként.
– Uram – fordult Vaneau a fekete kalapos felé –, a marcipán ritkán igényel acél fogaskerekeket és nyomdafesték-adagolót. Maga nem süteményt szállít, hanem egy hordozható klisényomó présidőzítőt, amellyel a hamisított vasúti kötvényeket láttározzák el menet közben.
– Ez képtelenség! – dadogta a fekete kalapos. – Én csak egy egyszerű cukrász vagyok!
– Egy cukrász, aki csupán azért csomagolta át a dobozt selyemszalagba, mert a szerkezet gátszerkezete elállítódott – mosolygott szelíden Vaneau. – A rézreszelék a nadrágszárán pedig végképp nem porcukor.
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a hamisító szervezet megrendelőjének nevét, a vonatszerelvény hirtelen hatalmasat zökkent. A fékek csikorogva szorították a kerekeket, a csészék csörrenve koccantak az asztalokon, s az Intercontinental Express lassan begördült Savieres megvilágított peronja mellé.
Az ajtók szisszenve kinyíltak, s két helyi nyomozó lépett a szalonkocsiba.
– A törvény nevében letartóztatom Önt, hamisított vasúti értékpapírok terjesztése miatt! – lépett előre a vezető nyomozó.
– ...és a nagynénje sem cukrász, hanem keresett érmeöntő – fejezte be nyugodtan a mondatát Vaneau.
A fekete kalapos urat elvezették. A peronon friss utasok nyüzsögtek; egy sötétköpenyes hölgy lépett fel a kocsiba, kezében egy szokatlanul nehéz, lelakatolt kottatartóval. Vaneau egyetlen kifejező pillantást vetett rá, majd visszatette zsebóráját a mellényzsebébe. A vonat ajtói bezáródtak, s a szerelvény tovább zakatolt az éjszakában.