117/1. A ketyegő süteményesdoboz — Úton Savieres felé

A zakatoló szerelvény lassan mag mögött hagyta Chantraine külső váltóit, és felgyorsított a nyílt pályán. Laurent kalauz még mindig kissé remegő kézzel igazgatta aranygombos zakóját, majd gőzölgő kávéstálcával lépegetett végig a szalonkocsin.
– Bámulatos levezetés volt, Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz, miközben óvatosan letette a csészét a fődetektív elé. – Azt hittem, abból az apró sárgaréz-reszelékből sosem lesz bilincs.
– A fémnek megvan az a jó tulajdonsága, kedves Laurent, hogy nem tud hazudni – jegyezte meg Vaneau szelíd eleganciával, miközben apró adag tejszínt öntött a feketéjébe. – Embertársainkról ez sajnos lényegesen ritkábban mondható el.
A hálókocsiból visszasétáló fiatal diplomata még mindig feszülten pillantgatott a háta mögé, mintha az imént letartóztatott hamisító szelleme üldözné.
– Ön szerint most már teljesen biztonságban vagyunk? – kérdezte halk, szaggatott hangon.
– Attól függ, mit ért biztonság alatt – válaszolta Vaneau, és pillantása a sarokban ülő, fekete kalapos úr felé tévedett.
Az új utas szorosan a mellkasához ölelte a szalaggal átkötött, henger alakú csomagot. Amikor Laurent odaért hozzá, hogy elkérje a jegyét, a férfi akkora lendülettel rezzent össze, hogy a kalapja majdnem a szőnyegre gurult.
– Csak a menetjegyeket ellenőrzöm, uram – mondta a kalauz szabadkozva.
– Nincs itt semmi látnivaló! – csattant fel a fekete kalapos, miközben a hengert mélyebbre gyömöszölte a kabátja szárnya alá. – És ha a csomagom halk ketyegést adna ki, az csupán egy különleges... süteményes doboz!
Vaneau elengedett egy száraz, alig hallható kuncogást.
– Sütemény, amely ketyeg – mormolta a detektív. – Úgy tűnik, Savieres felé haladva a cukrászat is egészen új dimenziókat nyit.