116/4. A leplezett órásmester — Megérkezés Chantraine állomásra

A szürke köpenyes férfi szeme vadul ugrált a szalonkocsi feszült utasai és a kijárat között.
– Ez egy szörnyű félreértés! – préselte ki a torkán, miközben próbálta maga mögé rejteni a szerszámos ládát. – Én csupán a saját finommechanikai eszközeimet tisztítottam!
– Egy diplomatairat-tartó ritkán igényli a finommechanikai órásműhelyt, kedves uram – jegyezte meg Vaneau elnéző, szelíd mosollyal. – Kiváltképp, ha az órásműhely valójában egy zsebben hordozható, csikorgó présgép, amellyel ön nemcsak az iratokat vágta ki, hanem fémcsíkokat is reszelt.
Laurent kalauz széles vállal állta el a folyosót, míg a sötétkék kabátos utas gyanakodva húzódott arrébb.
Émile Vaneau ekkor komótos mozdulattal előhúzta a mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felnyitotta a fedelét, majd óvatosan végigmérte a mutatók járását.
– Pontosan három perc múlva Chantraine állomásra érkezünk – mondta rendkívül nyugodtan. – És ha jól sejtem, a peronon várakozó nyomozók nem az órájukat szerettetnék beállíttatni önnel.
A szürke köpenyes arcából kiszaladt a vér.
– Maga... maga ezt honnan tudhatná?
– Egy valódi órásmester sosem hagyna nehéz műszerolajat a köpenye hajtókáján – válaszolt Vaneau száraz eleganciával. – És főleg nem hordana sárgaréz-reszeléket a saját gomblyukában.
A vonat ebben a pillanatban éles fékcsikorgással lelassult. A szalonkocsi asztalain megcsördültek a kristálpoharak, ahogy a szerelvény lassan begördült Chantraine fényben úszó peronja mellé.