116/3. A csillogó reszelék nyomában — Úton Chantraine felé

Laurent kalauz közelebb hajolt a diplomatatáska széléhez, s gyanakodva szippantott a levegőbe.
– Nehéz, sűrű műszerolajszag – hüledezett a kalauz. – Pontosan olyan, mint amit az imént a szalonkocsiban éreztünk!
– Egyetlen apró különbséggel, kedves Laurent – helyesbített Émile Vaneau, miközben elegáns mozdulattal felcsippentett egy csillogó szemcsét az ülésről. – Ez a reszelék finomabb megmunkálás eredménye. A tolvajunk nem csupán feszegetett; egy apró, precíziós vágószerszámot használt, amely ráadásul meglehetősen zajosan futott.
A fiatal diplomata felháborodottan lépett előre.
– Egy mechanikus szerszámot? Az én bizalmas irataim ellen? Uraim, azonnal kutassák át a teljes szerelvényt!
– Megtesszük, Monsieur – felelte Vaneau szelíd derűvel. – Ám a tolvaj aligha szaladt messzire, ha a szerszámgépe még mindig meleg.
Visszasétáltak a szalonkocsiba. A sötétkék kabátos utas még mindig a fémkasszát szorongatta, ám nem messze tőle egy szürke köpenyes új utas ült feszülten, riadtan pislogva a közeledő nyomozókra.
– Uram – lépett a szürke köpenyeshez Vaneau csendes eleganciával –, Ön rendkívül óvatosan tartja a kezeit a zsebében. Ugyanakkor a köpenye ujján pontosan olyan sárgaréz-reszelék csillog, mint a hálókocsi ülésén.
– Ez... ez puszta véletlen! – hebegte a férfi, s rémülten húzódott a falhoz. – Én csupán egy finommechanikai órásmester vagyok!
– Akkor bizonnyal azt is meg tudja magyarázni – jegyezte meg Vaneau –, miért lapul az óráskészlete mellett egy diplomatatáskából hiányzó, még mindig olajfoltos irattartó.