116/2. A sikoly a hálókocsiban — Úton Chantraine felé

Laurent kalauz a szívéhez kapott, és rémülten a hálókocsi felé vezető átjáróajtóra bántotta a tekintetét.
– Újabb kalamajka! – nyögte ki rekedten. – Monsieur Vaneau, megesküdtem a főfelügyelőnek, hogy ez egy csendes éjszaka lesz!
– A fogadalmak már csak ilyenek, Laurent – felelte Émile Vaneau halkan, miközben elegáns mozdulattal felállt a plüssfotelből. – Rendkívül gyorsan romlandó árucikkek.
A sötétkék kabátos utas rémülten szorította magához a fémkasszát. A doboz bensejéből a hirtelen mozdulatra egy különösen éles, csikorgó hang csapott fel, mintha egy megriadt rézcsiga próbált volna kimászni belőle.
– Én nem tehetek semmiről! – hebegte a férfi, s szorosan a falhoz lapult. – Én csak ülök itt a családi órámmal!
– És az órája szemmel láthatóan együtt érez a sikoltozó utassal – jegyezte meg Vaneau csendes derűvel. – Laurent, tisztázzuk a helyzetet, mielőtt a hálókocsi lakói tömeges kísértetjárásra gyanakodnának.
Átsétáltak a keskeny folyosóra, ahol a 4-es fülke ajtaja félig nyitva állt. Az ajtóban a fiatal diplomata állt, sápadtan, felindultan mutogatva az ülésre kiterített kis utazótáskájára.
– Kiraboltak! – kiáltotta a diplomata, amint meglátta a kalauzt. – Az imént mentem ki egy pohár vízért, és mire visszatértem, valaki felfeszítette a zárát! Hiányzik a bizalmas irattartóm!
– Felháborító – bólogatott Vaneau, majd közelebb lépett, és az ülésre hullott apró, csillogó reszelékre mutatott. – Bár el kell ismernem, a tolvaj rendkívül gyorsan dolgozik, és meglehetősen sajátos kenőolajat használ a szerszámaihoz. Pontosan olyat, amilyen szag most a szalonkocsiból árad.