116/1. A csikorgó doboz titka — Úton Chantraine felé

Az Intercontinental Express ritmikus, csillapító kattogással vágott át az éjszakában Chantraine felé. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölgette homlokát az ingujjával, miközben elégedetten visszasétált a szalonkocsiba.
– Hála az égnek, Monsieur Vaneau – sóhajtott fel a kalauz, és megigazította sapkáját –, úgy tűnik, végre egyetlen bűnöző sincs a fedélzeten. Legalábbis olyan biztosan nem, aki hordozható pénzverdével próbálná elárasztani a piacot.
– A megállapítása némileg korai, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben kényelembe helyezte magát a megszokott plüssfotelben. – A tapasztalataim szerint az Intercontinental Express ritkán utazik teljes bűntelenségben. Csupán a szándékok és a csomagok méretei különböznek.
A sarokban ülő, sötétkék kabátot és kissé félrecsapott cilindert viselő új utas ekkor közbeszólt. Arcán bizakodó, már-már túlságosan is meleg mosoly derengett, miközben a térdén nyugvó, pántos fémkasszát szorongatta. A doboz bensejéből minden egyes kanyarban egyenletes, száraz csikorgás hallatszott.
– Elnézést a zavarásért, uraim – mondta a sötétkék kabátos utas reményteli hangon. – Biztosíthatom önöket, ebben a ládában semmi törvénytelen sincs. Csupán a családi örökségem: egy ritka, rendkívül finom óraszerkezet.
– Valóban? – kérdezte Vaneau csendes derűvel. – És a finom óraszerkezetek általában úgy csikorognak, mintha egy maroknyi kavicsot darálnának a fogaskerekek között?
– Csak a kenőolaj száradt ki benne – szabadkozott az utas, s még közelebb húzta magához a dobozt.
Laurent gyanakodva lépett egyet előre, ám mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel, a szomszédos hálókocsi felől egy éles kiáltás törte meg az utazás csendjét.