115/2. A sziszegő zakózseb — Úton Saint-Mireux felé

Laurent kalauz azonnal megtorpant, tálcája éles gőzmozdony-füttyként rezzent meg a kezében.
– Monsieur Vaneau... Ugye ez nem egy újabb hordozható kazán? – suttogta kétségbeesetten a kalauz, miközben tekintete a férfi zakójára szegeződött. – Ha még egy nyomásszabályzó robban fel a hálókocsiban, a társaság levonja a prémiumomból.
– Nyugalom, Laurent – mondta Vaneau szinte angyali derűvel, miközben egy vékony csík szürke gőz emelkedett ki a szürke köpenyes férfi belső zsebéből. – A levegő sűrítése ritkán követel emberéletet, ha nem kíséri lőporszag.
A szürke köpenyes utas riadtan csapott a mellkasára, s egy gyors, ügyetlen mozdulattal elfojtotta a sziszegést. Arcán halálos sápadtság terült el, ahogy a két kíváncsi tekintettel szembesült.
– Csak... csak egy orvosi inhalátor! – kapkodott levegő után a férfi, rekedtes hangja szinte bántotta a szalonkocsi csendjét. – A tüdőm. A váltakozó tengerszint feletti magasság megvisel.
– Roppant figyelemreméltó szerkezet – jegyezte meg Vaneau csendesen, s ujjai finoman végigsimítottak a polírozott asztallapon. – Különösen azért, mert az orvosi inhalátorok ritkán bocsátanak ki finom gépolajszagot és rézforgács-port. A táskája pedig, amelyet a lábánál pihentet, szemmel láthatóan sokkal nehezebb, mint amennyit egy tüdőbeteg úriember jó szívvel emelgetne.
A férfi görcsösen belerúgott a kis bőröndbe, amely erre ismét mély, fémes kondulással felelt.
– Semmi köze hozzá! – sziszegte az utas, de a hangja elcsuklott, amikor Laurent erélyesebben lépett közelebb.
– Saint-Mireux-ig még negyven percünk van – fűzte hozzá Vaneau halk, kimért hangon. – Éppen elegendő idő arra, hogy kiderítsük, miért hord valaki egy egész öntödét a személyes poggyászában.