115/1. A túlnehéz kis bőrönd — Úton Saint-Mireux felé

Az Intercontinental Express simán gördült ki a Loriol-i állomásról, s ahogy a peron lámpáinak fénye elmosódott az éjszakában, a szerelvény újra felvette egyenletes, altató ritmusát Saint-Mireux irányába.
Laurent kalauz elégedett sóhaj kíséretében igazította meg a zakója aranygombjait.
– Hál' istennek, Monsieur Vaneau! A hamisító ügye elrendeződött. Bevallom, egy pillanatra azt hittem, az a szörnyű finommechanikai szerkezet romba dönti a fél hálókocsit.
– A kapzsiság ritkán robban, Laurent – jegyezte meg Vaneau csendes mosollyal, miközben visszatette teáscsészéjét a finom porcelántányérra. – Legfeljebb kissé zajos, mielőtt a bilincs kattan a csuklón.
A szalonkocsi szárnyas ajtaja ekkor halk szisszenéssel kinyílt, s a Loriolban felszállt, szürke köpenyes férfi lépett be. Kalapját még mindig mélyen a homlokába húzta, s kesztyűs kezével olyan görcsösen szorította parányi bőröndjét, mintha legalábbis a koronázási ékszereket egyensúlyozná benne.
A férfi meglátott egy üres sarokasztalt, s megkönnyebbült sóhajjal leengedte a táskát. A kisméretű bőrönd azonban nem puha textilhanglejtéssel ért földet, hanem olyan meglepően éles, tömör dörrenéssel, hogy a szomszédos asztalon megcsörrentek a kanalak. Laurent azonnal felvonta a szemöldökét.
– Különös – mormolta a kalauz. – Egy ekkora táskában legfeljebb két váltás ing fér el. Az a csattanás viszont inkább egy üllőre hasonlított.
– Vagy egy igen tömör, nehéz tárgyra, amelyet nem szokás feladott poggyászként utaztatni – tette hozzá Vaneau halk, kimért hangon.
A szürke köpenyes férfi riadtan pillantott körbe, szorosan a lába közé húzta a bőröndöt, majd rekedtes hangon egy adag erős feketekávét rendelt a pincértől. Ám amint a felszolgáló közeledett, a férfi zakójának belső zsebéből egy apró, ütemes sziszegés hallatszott ki.