114/3. A mechanikus zümmögés — Felderítés a szalonkocsiban

A szalonkocsi csiszolt üvegajtaja halkan sziszegve tárult fel előttük. A meleg, mahagóni- és fahéjillatú levegőben finom csészecsörgés vegyült a kerekek ütemes zakatolásába. Monsieur Vaneau a megszokott, ablak melletti sarokasztalához lépett, míg Laurent kalauz sietve intett a szolgálatban lévő felszolgálónak.
– Két csésze gőzölgő teát, ha kérhetem – mondta Vaneau csendes eleganciával, majd kényelmesen elhelyezkedett a sötétvörös plüssfotelben. – És talán némi megértést a hatos fülke zaklatott lakójának.
– Attól tartok, a megértés nem fogja elnémítani azokat a makacs fogaskerekeket, uram – jegyezte meg Laurent, miközben gyanakvó pillantást vetett a folyosóra nyíló ajtóra. – A sötétkék kabátos utas úgy szorította magához azt a böhönc hegedűtokot, mintha a puszta élete függne tőle. Vagy a teljes vagyona.
– A kettő az ilyen uraknál ritkán válik el egymástól – mosolyodott el szárazon a nyugalmazott fődetektív. – Észrevette a hüvelykujján a halvány, sárgás foltot? Nem hegedűgyanta volt az, Laurent. Hanem finommechanikai olaj, amilyennel a precíziós számszerkezeteket kenik.
– Vagyis a fiatalúr nem Bach-partitákat gyakorol a sötétben? – vonta fel a szemöldökét a kalauz.
– Legfeljebb a saját megmenekülésének ütemtervét – felelte Vaneau, majd kortyolt egyet a teájából. – De ne siettessük a dolgot. A szerkezet már ketyeg, s a vonaton a titkok mindig pontosan a következő állomás előtt szoktak kipattanni.