114/2. A fémhangú hegedűtok — Úton Loriol felé

A zaklatott utas nem várta meg a választ. Olyan hirtelenséggel vágta be maga mögött a hatos fülke ajtaját, hogy a fémkeret beremegett, és a folyosón függő sárgaréz lámpa halk csilingeléssel riadt meg. A retesz csattanása azonnal elvágta a bentről érkező sűrű, szaggatott zihálást.
Laurent kalauz bosszúsan simította le az egyenruháját, majd óvatosan Vaneau felé hajolva suttogott:
– Ha megengedi a megjegyzést, uram, a művész úr nem tűnik a társasági élet nagy rajongójának. És megskalpolhat, ha abban a tokban egy guarneri pihen. A súlyától a fülke szőnyege is benyomódott.
– A tehetség néha nehéz teher, Laurent – felelte Monsieur Vaneau csendes derűvel, miközben a lezárt ajtó alsó résén átszűrődő árnyékot figyelte. – Különösen, ha ólomból öntik, és az ember nem hangolni, hanem elrejteni próbálja.
A zárt ajtó mögül halk tompa puffanás hallatszott, mintha a nehéz tárgyat óvatlanul a padlóra ejtették volna, amit meglepően finom, fémes ketyegés vagy fogaskerekek halk súlylökődése követett.
– Csak nem falióra van a hegedűben? – vonta fel a szemöldökét a kalauz.
– Inkább egy olyan szerkezet, amely túl pontosan mér valamit, amit jobb lenne nem kiszámítani – simított végig ősz bajszán Vaneau. – Menjünk a szalonkocsiba, Laurent! A jó muzsikához idő kell, a különös szerkezetekhez pedig egy jó pohár tea.