114/1. A nehéz hegedűtok — Úton Loriol felé

A kerekek ütemes kattogása lassan visszaállt a megszokott ritmusra, ahogy Beaumont sárgás fényei elmerültek a párás éjszakában. Monsieur Vaneau nem sietett vissza a saját hálókocsijába; a folyosó rézkorlátjának támaszkodva figyelte az újonnan felszállt utast.
A zaklatott úriember a hatos fülke ajtajában állt. Váltakozva törölgette homlokáról a hideg verejtéket, miközben a fekete hegedűtokot olyan görcsös elszántsággal szorongatta, mintha az élete múlna rajta. Laurent kalauz halkan igazított a teástálcáján, és az iménti izgalmak után igyekezett visszanyerni hivatásbeli méltóságát.
– Úgy tűnik, a fűtés most már kifogástalan, uram – jegyezte meg halkan a kalauz, bizalmatlan pillantást vetve az új utasra. – Noha egyesek láthatóan még mindig fázhatnak, ha ennyire reszketnek.
– A hideg ritkán okoz ekkora súlyt a karokban, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau csendesen. – Egy átlagos hegedű aligha húzza le így az ember vállát. Különösen, ha a tok sarkából egy apró, finommechanikai rézöntvény kiálló éle látszik.
A férfi hirtelen megpördült, megérezve a rászegeződő tekinteteket. Rémülten szorosabbra fogta a pántot.
– Csak egy hangszer, uram! Nincs itt semmi látnivaló! – hadarta feszülten.
– A zene felemelő dolog – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Kivéve, ha nehezebb a kelleténél.