113/3. A kámforos gőznyom — Felderítés a szalonkocsiban

Monsieur Vaneau lassan elindult a szalonkocsi felé, miközben Laurent apró, óvatos léptekkel követte, gőzölgő teástálcáját egyensúlyozva. A folyosó lakkozott faburkolatán halvány, fehéres szálak finom rétege derengett a fali lámpák sárgás fényében – a hatos fülkéből kiszabadult kámforos pára lecsapódott maradványai.
– Észrevette a szagot, Monsieur Vaneau? – suttogta a fiatal kalauz, orrát fintorgatva. – Olyan, mint a nagyanyám ízületi kenőccsel átitatott gőzfürdője. Nem lehetne megkérni az urat, hogy szellőztessen ki?
– A szellőztetés eltüntetné a nyomokat, Laurent, a nyomok pedig rendkívül udvarias jószágok: megmutatják, merre jár a gazdájuk – felelte Vaneau csöndesen, megállva a nyolcas fülke előtt.
A fülke félig nyitott ajtaján át a sötétkék kabátos utas pillantott ki rájuk. Zsebóráját forgatta a kezében, s idegesen hüvelykujjával a számlapot simogatta.
– Valami baj van a vonaton, uraim? – kérdezte fojtott hangon. – Olyan gyanús ez a sziszegés. Ugye nem a kazán vesztette el a nyomást? Néhány éve egy bécsi járaton...
– Szó sincs a kazánról, uram – vágott közbe Vaneau megnyugtató mosollyal. – Csupán egy önfejű rugó próbálja túlkiabálni a sínpálya monotonitását. És természetesen a kámfor, amely, mint köztudott, kiválóan nyugtatja a pattanásig feszült idegeket.
– Kámfor? – szűkült össze az utas szeme, miközben gyorsan a zsebébe süllyesztette óráját. – Én nem érzek semmit.
– A diszkréció valóban ritka erény – bólintott Vaneau. – Különösen akkor, amikor az ember ruhája friss nyomdaolajjal keveredve párolog.