113/2. A sziszegő rugó — Úton Beaumont felé

– Uramisten, mi volt ez? – dermedt meg Laurent, a kamillateás tálcát egyensúlyozva. – Csak nem egy pokolgép?
– A pokolgépek ritkán szisszennek ennyire úriemberien, Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben lassú léptekkel a hatos fülke ajtójához sétált. – A hang alapján ez inkább egy túlfeszített szifon, vagy egy nagyon rosszul elfojtott indulat.
A nyugalmazott detektív gyengéden bekopogott a lakkozott tölgyfa ajtón. Odabent azonnal elhallgatott a sziszegés, csak kapkodó, nehéz légzés hallatszott.
– Minden rendben odaát, uram? – érdeklődött Vaneau szelíd hangon. – A kalauzunk attól tart, hogy a kényes műszaki alkatrészei önálló életre keltek.
Az ajtó egy ujjnyira résnyire nyílt. A bőrkabátos utas zaklatott, izzadt arca bukkant elő, miközben a fülkéből halvány, kámforos pára szivárgott ki a folyosóra.
– Semmi köze hozzá! – sziszegte a férfi csikorgó fogakkal. – Csupán… kiesett egy rugó. A rugók néha sziszegnek, amikor kioldanak.
– Nyilvánvalóan – bólintott Vaneau nyájas mosollyal. – Különösen azok a rugók, amelyeket szúrós kámforoldatban edzenek.
A férfi arca sárgássá vált a döbbenettől, s tehetetlen dühvel rácsapta az ajtót a nyomozóra. Laurent aggódva igazította meg az egyenruhája gallérját.
– Mit tegyünk, Monsieur Vaneau? Értesítsem a szerelvényparancsnokot?
– Egyelőre hagyjuk meg a rugóit a saját társaságukban, Laurent – felelte Vaneau, miközben a sötét ablakon át a tájat figyelte. – Beaumont felé haladva a szerkezetek mindig elárulják a gazdájukat.