113/1. A lakatolt fadoboz — Indulás Beaumont felé

Az Intercontinental Express egyenletes kattogással gyorsított fel, maga mögött hagyva Valcourt gázlámpás peronját. A folyosó szőnyegén Laurent kalauz haladt végig, kezében egy tálca gőzölgő kamillateával, próbálva elsimítani az iménti letartóztatás okozta izgalmakat.
Monsieur Vaneau a fülkéje ajtajában állva figyelte a kocsiba lépő új utast. A magas, bőrkabátos úr végighúzta ujjait a falburkolaton, mintha ellenőrizné, elég szilárdak-e a tölgyfapanelek, miközben duplán lakatolt fadobozát szorosan a mellkasához simította. A doboz méretesnek tűnt, ám a férfi könnyed mozdulata elárulta: a tárgy meglepően pehelykönnyű.
– Segíthetek a poggyászával, uram? – lépett hozzá készségesen Laurent. – A hatos fülke teljesen szabad.
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel a bőrkabátos férfi, majd nyomban elfehéredett a saját hirtelen nyerseségétől. – Vagyis… köszönöm, kalauz, de magam intézem. Kényes műszaki alkatrészek. Rendkívül törékenyek.
– Különös műszaki alkatrészek lehetnek, amelyeket duplalakat alatt kell óvni a huzattól – jegyezte meg Vaneau nyájas félmosollyal, ahogy óvatosan feléjük lépett.
– Ön talán szakértő, uram? – méregette a férfi gyanakvóan a nyugalmazott detektívet.
– Csupán megfigyelő – felelte Vaneau higgadtan. – És a megfigyelő úgy látja, hogy a sárgaréz zárak súlyosabbak magánál a tartalomnál.
A bőrkabátos utas válasz nélkül besietett a fülkéjébe, s a zár csattanása kísértetiesen hangosan visszhangzott a fülkesoron. Laurent elgondolkodva csóválta a fejét, s épp továbblépett volna, amikor a zárt ajtó mögül halk, tompa koppanás, majd egy elfojtott szisszenés hallatszott. A Beaumont felé robogó vonaton máris újabb árnyék vetült a hálókocsi nyugalmára.