112/1. A lelakatolt rézdoboz — Zaklatott gyanakvás Saint-Mireux felé

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban zakatolt Saint-Mireux irányába. Laurent kalauz elégedetten törölgette meg a kezét egy tiszta kendővel, miközben az új utas melletti fülkeajtóhoz lépett.
– Egy csésze meleg teát, uram? – kérdezte nyájasan Laurent, s megállt a sötét szemüveges úriember előtt.
Az utas, aki szinte görcsösen szorította magához a kisméretű, fémfényű rézdobozt, riadtan rezzent össze. Sötét szemüvege mögött nem látszottak a szemei, de izzadó homloka és remegő keze elárulta zaklatottságát.
– Nem! Semmit sem kérek! – csattant fel élesen. – Hagyjanak békén! Senki sem nyúlhat ehhez a dobozhoz!
Monsieur Vaneau, aki az összekötő folyosó támaszkodójánál állt, csendesen felvonta a szemöldökét. Lassan közelebb lépett, és barátságos mosollyal hajolt meg.
– Úgy tűnik, rendkívül értékes szállítmánnyal utazik, Monsieur – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár a fém dobozok ritkán igénylik a személyes ölelést.
– Ön mit akar tőlem? Maga is... őket képviseli? – kérdezte a zaklatott utas halkan, s gyors pillantást vetett a folyosó mindkét végére. – Ez a doboz élet-halál kérdése! Ha nem jut el épségben a célállomásra, végem van.
– Egyelőre csak azt gondolom, hogy a teája kihűl, mielőtt eldönti, bízhat-e bennünk – felelte Vaneau higgadtan.
A férfi megrázta a fejét, majd óvatosan leült a díványra, s a dobozt a térdére fektette. Ekkor azonban halk, fémes kattanás hallatszott a rézszerkezet belsejéből. A férfi arca elfehéredett: a lakat, ami a pántot tartotta, magától félrecsúszott.
– Istenem... a zár elpattant! – kiáltott fel felindultan az utas.
Vaneau tekintete az óvatosan nyíló fedélre tapadt, ahonnan nem ékszerek, hanem egy finom, gőzölgő illatú, ismeretlen szerkezet képe sejlett fel. A bűncselekmény gyanúja abban a pillanatban vetült a hálókocsira.