111/3. A sziszegő bőrönd — Nyomozás Lormont felé

A sziszegés hirtelen magas, sípoló hanggá erősödött, mire Laurent kalauz ösztönösen visszalépett egy lépést, és sápadtan a folyosó falához lapult.
– Ez... ez fel fog robbanni! – nyögte a kalauz, zsebében a kulcscsomóval csörömpölve. – Monsieur Vaneau, kérem, lépjen hátrább!
Émile Vaneau azonban félretolta a keretben megakadt rézpántot, és egyetlen határozott, de méltóságteljes mozdulattal szélesre tárta a hálófülke ajtaját. A bent ülő, sötét köpenyes utas a sarokba kuckózva, rémülten szorongatott egy apró felhúzókulcsot, miközben a pamlagon álló, duplán lakatolt bőrönd két kis réznyílásán át finom gőzsugár törte át a levegőt.
– Nyugalom, Laurent – mondta Vaneau szelíden, miközben orrán át mélyen beszívta a szagokat. – A puskapor ritkán illatozik ilyen kellemesen pörkölt mogyoróra és bergamottra.
Az elegáns hölgy óvatosan betekintett az ajtórésen, majd felháborodottan meglegyezte magát.
– Egy kávéfőző? Egy VIP-kocsiban? Tán a vonat étkezőkocsija nem felel meg az úr kifinomult ízlésének?
– Nem kávéfőző, madame – válaszolta a zaklatott utas szaggatottan, miközben igyekezett köpenyével letakarni a sercegő dobozt. – Ez... egy különleges tüdőgőzölő! Az orvosom írta fel a lormonti párás levegő ellen!
Vaneau halvány mosollyal lépett közelebb a szerkezethez.
– Rendkívül találékony szerkezet – jegyezte meg, és mutatóujjával megérintette a bőrönd forró sarokpántját. – Bár a fémfényű csappantyúk és a duplafenék alól kiszűrődő nyomdaolaj-szag inkább arra utal, hogy ön nem a tüdejét, hanem a kötelezettségeit igyekszik párologtatni Lormont előtt.