111/1. A lakatolt bőrönd — Éjszakai zakatolás Elberen után

Az Intercontinental Express ritmikus zakatolással gyorsított a sötétbe vesző sínpáron, fokozatosan maga mögött hagyva Elberen állomásának távolodó fényeit. A VIP hálókocsi folyosóján lassan helyreállt a megszokott, elegáns nyugalom, ám az újonnan felszállt utas jelenléte azonnal magára vonta a társaság figyelmét. A magas, zaklatott külsejű úriember görcsös igyekezettel szorította magához a duplán lakatolt, feltűnően nagy, mégis szokatlanul könnyűnek tetsző bőröndöt.
– Engedje meg, hogy segítsek a csomagjával, mein Herr – lépett elő Laurent kalauz megszokott készségességével, miközben gyanakvó pillantást vetett a rézpántokra feszülő zárakra. – Úgy tűnik, mintha szinte lebegne a kezei között.
– Hozzányúlni szigorúan tilos! – csattant fel a jövevény feszült, szikár hangon, miközben hátrált egy lépést az elegáns hölgy felé. – Kivételesen törékeny és pótolhatatlan személyes tulajdon. Semmiféle veszélyt nem jelent a többi utasra, csupán magánügy!
Émile Vaneau kényelmesen nekidőlt a folyosó korlátjának, majd száraz, udvarias mosollyal igazította meg a gallérját.
– A túlzott óvatosság rendszerint pontosan az ellenkező hatást váltja ki, mint amit a tulajdonosa elvár tőle – jegyezte meg csendesen a nyugalmazott fődetektív. – Különösen egy olyan szerelvényen, ahol a lakatok száma egyenesen arányos a társaság kíváncsiságával.
– Ön talán gyanúsnak talál engem? – horkant fel a férfi, ám ahogy szorosabban magához ölelte a dobozt, a lezárt bőrönd belsejéből halk, finom fémes sursogás szűrődött ki, mintha egy elrejtett rugós szerkezet feszült volna meg.
– Dehogy – felelte Vaneau teljes nyugalommal, miközben a vonat elszántan száguldott a csillagos éjszakában Lormont iránya felé. – Én csupán azt látom, hogy az éjszaka még hosszú, és a könnyű táskák néha igen nehéz meglepetéseket tartogatnak.