110/7. A lakkozott fadoboz — Indulás Elberen felé

A sötét köpenyes utas óvatosan helyezte le a nehéz, lakkozott fadobozt a négyes fülke előtti keskeny folyosón. A doboz sárgaréz sarkai éles koccanással értek padlót, mire Laurent kalauz finoman felsóhajtott.
– Bocsánat a zavarásért, uraim – mondta az újonnan érkezett feszült hangon, miközben idegesen pillantott a peronon még intézkedő csendőrökre. – Remélem, az Intercontinental Express tartja a menetrendet, és haladéktalanul továbbindulunk.
– A menetrend a mi legfőbb szövetségesünk, uram – felelte Monsieur Vaneau szelíden, miközben elégedetten simította meg ősz bajszát. – Bár a fülkék válaszfalai a vártnál kevesebb magánéletet biztosítanak, a kellemetlenségekért néha kárpótol a társaság élénk dinamikája.
Az elegáns hölgy csipkekendőjét igazgatva lépett közelebb.
– Ritka szép lakkozás – jegyezte meg elgondolkodva. – Bár a zárszerkezete szokatlanul vaskosnak tűnik egy egyszerű utazóládához képest.
– Csupán személyes iratok és némi családi örökség – vágta rá sietősen a sötét köpenyes utas, miközben szinte védelmezőn rászorította a tenyerét a fadoboz tetejére. – Semmi olyan, ami felkelthetné a rendőrség érdeklődését.
– A legkülönösebb rejtélyek mindig ártalmatlan családi iratokként kezdik a pályafutásukat – szúrta közbe Vaneau halk, elegáns humorral. – Különösen, ha a doboz illata halványan emlékeztet a frissen metszett klisék rézolajára.
A férfi megdermedt, ám mielőtt válaszolhatott volna, a mozdonysziréna felvisított, és a szerelvény zökkenve megindult.
– A következő állomásunk Elberen – jelentette ki Laurent kalauz, miközben ellenőrizte a kocsi zárját. – Remélhetőleg a csomagok ezúttal a helyükön maradnak.
– A remény szép erény, kedves Laurent – jegyezte meg Vaneau, és tekintetét a doboz oldalán megbúvó apró, bevésett monogramra függesztette.