110/5. A nyomdaolaj titka — Lassítás Fontenay felé

– Tehát nem felrobbanni fog? – kérdezte Laurent kalauz halk, bizonytalan hangon, s egy óvatos lépéssel közelebb húzódott Monsieur Vaneau-hoz, mintha a fődetektív kabátja védelmet nyújthatna a finommechanikai szerkezetek ellen.
– Legfeljebb a tulajdonosának az idegrendszere – válaszolta Vaneau szelíden, és megérintette a fémház egyik finoman megmunkált sárgaréz csavarját. – Ez a szerkezet nem rombolásra készült. Éppen ellenkezőleg: végtelenül gondos, halk nyomásszabályozásról gondoskodik. Történetesen arról, hogy a válaszfal szellőzőnyílásán keresztül egy parányi felvevőgörgő átjusson a szomszédos fülke falpajzsa mögé.
A sötétkabátos, zöld kalapos utas gyanakvóan, izzadó homlokát törölgetve méregette a nyugalmazott detektívet.
– Ez... ez puszta feltételezés! Nem bizonyíthat semmit a táskám tartalmából!
– A finom gépolaj szaga meglehetősen sajátos, uram – jegyezte meg Vaneau egy halk mosoly kíséretében. – A birodalmi távíróhivatalok szigorúan őrzött nyomdafesték-hígítóját meglehetősen nehéz összetéveszteni a közönséges műszerolajjal. És amennyire tudom, a szomszédos fülke lakója nem vasúti menetrendeket, hanem állami kötvénytervezeteket szállít.
Az elegáns hölgy a folyosón meglepetten felhorkant, s selyemzsebkendőjét az orrához szorította.
– Kötvényeket? És emiatt kellett nekem gépzsír-szagtól szenvednem az egész szakaszon?
– Az igazság néha meglehetősen átható aromával jár, madame – fordul felé Vaneau, majd Laurent-hoz hajolt. – Úgy vélem, a fontenay-i csendőrség rendkívül hálás lesz ezért a kis bemutatóért.
A vonat kerekei megváltozott ritmusban kattogtak a síneken: a szerelvény lassan zökkenve lassítani kezdett.