110/1. A rézpántos táska — Zakatolás Savigny felé

Laurent kalauz megtörölte homlokát a zsebkendőjével, majd halkan sóhajtott egyet a fülkesor csendjében.
– Hálás vagyok, Monsieur Vaneau. Ha a gyémántok átjutnak Arvalonon, a társaság bizonyára az én gondatlanságomat okolta volna.
– A bűnelkövetők meglepően figyelmesek a részletekre, Laurent – jegyezte meg Vaneau szelíden, miközben végigsimított a kabátja hajtókáján. – Csupán abban tévednek rendszeresen, hogy a részletek nemcsak elfedik, de le is leplezik őket.
A folyosó szőnyegén léptek koppantak. A zöld kalapos úriember lépkedett visszafelé a hatos fülkétől, kényelmetlenül szorongatva a nehéz, rézpántos táskát. Amikor meglátta a kalauzt és a detektívet, megtorpant, s kalapját mélyebbre húzta a szemébe.
– Elnézést, uraim – mondta kissé rekedtes hangon. – Meg tudnák mondani, a vacsorakocsi mikor nyit ki?
– Pontosan húsz perc múlva, Uram – felelte Laurent szolgálatkészen. – Ahogy elhagyjuk a völgyet Savigny irányába.
A férfi bólintott, de a táskát szorosan a mellkasához ölelte. Ebben a pillanatban a rézpántok alól éles, fémes kattanás hallatszott, amit egy lassú, ritmikus sziszegés követett.
– Különös óramű – jegyezte meg Vaneau könnyedén. – A rugós mechanizmusok ritkán igényelnek ekkora szellőzést, hacsak nem hajtani igyekeznek valamit.
– Csak... egy régi asztali óra – szabadkozott a zöld kalapos úr, s arcán apró izzadságcseppek jelentek meg. – Családi örökség. Kicsit elállítódott a csomagolásnál.
– Természetesen – bólintott Vaneau. – Az örökségeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy mindig a legkevésbé alkalmas pillanatban kezdenek ketyegni.
A férfi sietős léptekkel visszahúzódott a fülkéjébe, s a tolóajtó csikordulva záródott be utána. Laurent gyanakvóan hunyorított.
– Nem gondolja, Monsieur, hogy ez a táska túl nehéz egy egyszerű órához?
– A súly relatív fogalom, Laurent – válaszolta Vaneau halk mosollyal. – De az már most nyilvánvaló, hogy Savigny felé zakatolva nem fogunk unatkozni.