109/4. A leplezett kalitka — Megérkezés Arvalon állomásra

A négyes fülke ajtója feltárult, s az elegáns hölgy sápadtan, felháborodottan lépett a folyosóra, miközben a kíváncsi utasok is köréjük gyűltek.
– Ön tönkretette a ritka madaram nyugalmát, Monsieur! – tiltakozott a hölgy hűvös fölénnyel.
– A madarak ritkán sziszegnek sűrített levegős szelepen keresztül, Madame – felelte Vaneau szelíd derűvel. – Mindenki azt hitte, egy trópusi szárnyast utaztat. A félrevezetés mesteri volt: a levendulaillat elfedte a szerkezetet. Ám a leejtett rézkulcs apró vájata nem zárhoz, hanem egy túlnyomásos szelepre illett, amely a csempészett gyémántokat tartotta mozdulatlanul a duplafenékben.
– Ez képtelenség! Nincs semmi bizonyítéka! – csattant fel a hölgy.
– A bizonyíték ott csörög a kalitka kiürült aljában. És a tettes nem más, mint...
Ekkor a szerelvény váratlanul nagyot fékezett. A fali lámpák megbillentek, poharak csörrentenek a szomszédos fülkékben. Az Intercontinental Express lassan begördült Arvalon állomásra.
Az ajtó csikordulva kinyílt, s két helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük határozott léptekkel a hölgy elé állt:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, tiltott drágakő-csempészet ügyében.
– ...a tekintetes hölgy – fejezte be Vaneau a mondatot halkan, mintha a rendőrök érkezése csupán a végszó lett volna.
A hölgyet elvezették. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a peronról új utasok szálltak fel. Egy zöld kalapos úriember lépett be, aki egy feltűnően nehéz, rézpántos irattáskával igyekezett a hatos fülke felé. A táska belsejéből ütemes, halk kattogás szűrődött ki.
Émile Vaneau csak figyelte. Az ajtók becsukódtak, s a vonat komótosan kigördült az állomásról.