109/3. A sziszegő szellőző — Éjszakai vizsgálódás Arvalon felé

– Csak nem azt akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy az a hölgy gázzal töltött kalitkát rejteget a dívány alatt? – suttogta Laurent kalauz, miközben gyanakvóan méregette a rézkulcs apró vájatait.
– A feltételezés felettébb szellemes, Laurent, de a gázok ritkán igényelnek selyemruhát a szállításhoz – felelte Vaneau szelíd derűvel. – Sokkal valószínűbb, hogy a kalitka alsó rekesze nem madaraknak készült, hanem egy bizonyos nyomáskiegyenlítő tartálynak.
A detektív a négyes fülke feletti réz szellőzőnyíláshoz lépett, és óvatosan illesztette a kulcsot a csővezeték szélén lévő apró furatba. A fém halk kattanással fordult el, s a csőből finom, illatos gőzpára csapott ki.
– Szent ég! – hökkent meg a kalauz, s reflexszerűen hátrahőkölt. – Ez valami mérgező elixír?
– Csupán levendulaolajjal illatosított sűrített levegő – mosolygott Vaneau. – Rendkívül hatásos módszer, ha az ember meg akarja győzni a vámosokat arról, hogy a kalitkában lévő egzotikus madár csupán aludt a hosszú úton. A levegő kiengedésével azonban a duplafenék rejtett szerkezete is feloldódik.
A csukott ajtó mögül váratlan kaparászás, majd egy elfojtott szitkozódás hallatszott, amint az elegáns hölgy rájött, hogy a túlnyomásos rekesz csődöt mondott.
Émile Vaneau lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézi.
Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan tíz perc múlva Arvalon állomásra érkezünk. A hölgy türelme pedig még azelőtt elpárolog, mint a levendulaillat.