108/3. A szárnyaló bőrönd szerkezete — Rejtélyes mechanika Mireval felé

– Engedje meg, hogy megkönnyítsem a terhét – szólt Monsieur Vaneau, s óvatosan lefejtette a szürke köpenyes utas reszkető ujjait a bőrönd fogantyújáról.
A táska nem hullott a padlóra. Ellenkezőleg: kényelmesen megrekedt a levegőben, pontosan derékmagasságban, mint egy szelídített szellem.
– Ez borzasztó! Csak nem valami túlvilági átok ül a kocsin? – mormolta Herr Lindner, aki sápadt arccal nyújtotta ki a fejét a szomszédos fülke ajtaján. A folyosó végén a fiatal, fátyolos hölgy is riadtan húzódott a sötétített üveg mögé.
– A túlvilág ritkán használ sárgaréz szelepeket és préselt gáztartályt, Herr Lindner – válaszolta Vaneau száraz eleganciával, miközben vékony ujjával végigsimította a bőrönd alsó varrását. – A fizika pedig, bár szórakoztató tud lenni, felette ragaszkodik a jól bevált törvényeihez.
– Én... én csak egy megbízást teljesítek! – nyögte a szürke köpenyes utas, miközben a falhoz lapult. – Egy ismeretlen úr fizetett a peronon, hogy vigyem át a csomagot! Kulcsom sincs hozzá!
– De a táska oldalán lévő rejtett rugóhoz annál inkább van köze annak, aki útnak indította – jegyezte meg a detektív.
Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egyetlen nyugodt pillantást vetett a finoman ketyegő mutatókra.
– Pontosan nyolc perc múlva Mireval állomásra érkezünk – mondta, majd halk kattanással bezárta az órát. – És úgy vélem, ott valaki nagyon feszülten várja majd ezt a pehelykönnyű küldeményt.