107/7. A lakkozott rézdoboz — Éjszakai puhatolózás Valcourt felé

A zakatoló szerelvény bevette az Auberoche utáni első szűk kanyart. A fátyolos hölgy megbotlott, s a nehéz rézdoboz nagy robajjal koccant a szőnyeggel borított padlóhoz. Laurent kalauz riadtan nyúlt a kabátja szegélyéhez, mintha a tárgy bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
– Hagyja csak, kérem! – nyögte a hölgy fátyla mögül, miközben két kézzel szorította magához a csomagot. – Semmi veszélyes... csupán törékeny családi örökség!
– A családi örökségek ritkán konganak ilyen ércesen, kisasszony – jegyezte meg selymes nyugalommal Monsieur Vaneau, s beljebb lépett a folyosón. – Hacsak nem egy komplett öntöttvas teáskészletet örökölt.
A fekete kalapos úr óvatosan hátrált egy lépést, s szorosra zárta fülkéje ajtaját.
– Újabb furcsa csomag! Ebben a kocsiban lassan több a titokzatos holmi, mint a tisztességes utas! – sziszegte szaggatottan.
– A csomagok ritkán tisztességtelenek, uram – válaszolta Vaneau halvány mosollyal. – Inkább a tulajdonosaik válogatják meg kényelmetlenül a csomagolási technikát.
Laurent kalauz közelebb lépett, tekintete a doboz nehéz, sárgaréz lakatjára tapadt, amelyen friss, olajos karcolás csillogott.
– Kisasszony, a szabályzat értelmében a túlsúlyos vagy... különös csomagokat illik bejelenteni.
– Nem gyanús! – vágott közbe a fátyolos hölgy halkan, mégis feszülten. – Csak Valcourt-ig utazom. Békét akarok, semmi mást!
A hölgy elsietett a kettes fülke felé, de a doboz belsejéből hirtelen halk, finom mechanikus kattogás hallatszott. Vaneau finoman elmosolyodott, majd végigsimított az ezüst zsebórája tokján.