107/6. A félbeszakított utazás — Új árnyak Auberoche után

A peronon lecsillapodott a zsongás, ahogy a csendőrök elvezették a még mindig méltatlankodó Herr Lindnert. Laurent kalauz elégedetten simította meg az egyenruháját, majd óvatosan a karjára vette a galambot rejtő kosarat.
– Hát, úgy tűnik, a szárnyas potyautasunk tisztességesebb vendég volt, mint a kedves kliséöntő – jegyezte meg Laurent.
– A látszat néha meglepően őszinte – fűzte hozzá Monsieur Vaneau, miközben zsebre tette a zsebóráját. – Bár a madár tagadhatatlanul kevesebb papírmunkával járt volna.
A folyosón álló fekete kalapos úr még mindig idegesen igazgatta a kabátját.
– Felháborító! Egy levegőt szívni egy közönséges hamisítóval! Ön ezt valóban ilyen könnyedén veszi, Monsieur Vaneau?
– A düh ritkán javítja az utazási élményt, uram – válaszolta Vaneau szelíd mosollyal. – Különben is, a vonaton a társaság mindig tartogat meglepetéseket.
A kalauz már éppen elfordította volna a kocsiajtó kilincsét, amikor a lépcsőn egy fiatal, sötét fátylat viselő hölgy lépett fel kapkodva. Nem hozott magával nagy poggyászt, csupán egy szokatlanul nehéznek tűnő, rézveretes lakkozott dobozt szorított a mellkasához. Ahogy Laurent elé sietett, a doboz sarka fémesen megkoccant a korláton – mély, üreges kongással.
– Sajnálom, csak... nagyon siettem – suttogta a fátyolos hölgy, s a sűrű szövet mögül egy pillanatra riadt tekintet villant Vaneau felé.
A síp élesen felvisított, s a szerelvény lassan meglódult, maga mögött hagyva Auberoche fényét, hogy belevágjon az éjszakába Valcourt felé.