107/3. A potyautas titka — Éjszakai meglepetés Auberoche előtt

A fekete kalapos úr reszkető ujjakkal halászta elő mellényzsebéből az apró sárgaréz kulcsot, s úgy nyújtotta Vaneau felé, mintha egy élesített gránátot adna át.
– Tessék... de kérem, vigyázzon! Ha az a szörnyeteg kiszabadul...
– A szörnyetegek ritkán kedvelik a kölest, uram – jegyezte meg Vaneau halkan, miközben a kulcs zökkenőmentesen fordult el a zárszerkezetben.
A lakat halk kattanással nyílt ki. Laurent kalauz önkéntelenül egy lépést hátrált, lámpását maga előtt tartva, mintha azzal akarná elhárítani a fenyegető veszélyt. Vaneau óvatosan felhajtotta a bádogdoboz nehéz fedelét.
A sötét belsőből nem egy robbanószerkezet bukkant elő, hanem egy álmosság tüsszentő, borzolt tollú postagalamb. A madár gyanakvóan pislogott a lámpafényben, majd türelmetlenül megcsapkodta a szárnyát.
– Egy... egy madár? – hűlt el Laurent, s megkönnyebbülten áttörölte a homlokát. – De hiszen a hatos fülke küszöbénél reszelt fémport találtunk!
– Ami nem más, mint a doboz aljára szórt, finomra őrölt kagylóhéj és ásványi só keveréke – mutatott rá Vaneau, miközben ujjával megnyugtatóan megsimogatta a szárnyas utast. – A madár csupán a lábával kaparta a bádogot. Ám a legérdekesebb mégis ez a lezárt fémhenger a bal lábán.
A kalapos úr arca ekkorra teljesen elfehéredett.
– Én... én semmit sem tudok róla! Herr Lindner bízta rám! Azt mondta, amint Auberoche közelébe érünk, engedjem szabadon!
– És ön készséggel engedelmeskedett egy láthatóan megtört embernek – nézett rá Vaneau száraz mosollyal. – Uraim, a rejtély nem a dobozban volt, hanem abban a sötét titokban, amit ez a derék szárnyas vitt volna magával a magasba.