107/1. A lakattal lezárt bádogdoboz — Éjszakai zakatolás Auberoche felé

A szerelvény ritmikus zakatolással vágott neki az éjszakának, maga mögött hagyva Chantraine állomás halvány fényeit. Laurent kalauz elégedetten simította meg az egyenruhája hajtókáját, miközben a folyosón elhaladó új utas után nézett.
– Úgy tűnik, Monsieur Vaneau, végre nyugodt éjszakánk lesz – jegyezte meg Laurent halkan, miközben a kalauzkulcsot ujjai között forgatta. – Az a kalapos úr kimondottan békésnek látszik, még ha kicsit túlzásba is viszi az óvatosságot azzal a dobozzal.
– A békesség relatív fogalom a vasúton, mon cher Laurent – válaszolta Vaneau, miközben tekintetével kísérte a kalapos urat. – Különösen, ha valaki akkora lakattal zár le egy bádogdobozt, amely láthatóan olyan könnyű, mintha csak friss levegő lenne benne.
– Lehet, hogy családi ereklyét őriz benne – vélte a kalauz. – Vagy a legdrágább leveleit.
– Egy olyan lakattal, ami egy banktisztviselőnek is becsületére válna? – Vaneau halványan elmosolyodott. – A valóban értékes dolgokat ritkán hirdetik ilyen feltűnő páncélzattal.
Abban a pillanatban a hatos fülke ajtaja felpattant. A kalapos úr lépett ki a folyosóra, arca sápadt volt, ujjai görcsösen kulcsolódtak a bádogdoboz pántjára. Zaklatottan nézett körbe, majd meglátva Vaneau-t és Laurent-t, gyors léptekkel feléjük indult.
– Elnézést! – szólalt meg elfulladó hangon. – Uraim, a fülkémben valami nagyon nincs rendben. A dobozom... zárva van, mégis hallom, hogy odabent valami mocorog.
Vaneau nem lepődött meg. Csendesen bólintott, majd a hálókocsi folyosóján elindulva így szólt:
– Nos, Laurent, úgy tűnik, a friss levegő néha meglepően mozgékony. Lássuk azt a fülkét.