106/3. A hegedűtok titka — Éjszakai leleplezés Chantraine előtt

Monsieur Vaneau finom mozdulattal előhúzta a mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merengve nézte a ketyegő mutatókat, majd halkan, kimérten megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Chantraine állomásra érkezünk.
A folyosó fojtott csendjében a kilences fülke ajtaja lassan feltárult. A fiatal nő lépett ki rajta, még mindig görcsösen szorítva a szokatlanul nehéz hegedűtokot. Mögötte a folyosón a sötétkék kabátos utas torpant meg.
– Ön azt hitte, mademoiselle, hogy a hatos fülkéből kimentett kliséöntő préspofákat elég egy bársonnyal bélelt hangszertokba rejteni – mondta Vaneau száraz eleganciával. – De az acél alkatrészek koccanását a legfinomabb szordínó sem tompítja. A sötétkék kabátos úr pedig túlságosan is teátrálisan igyekezett Önre terelni a figyelmünket, hogy elfedje a saját szervezői szerepét.
– Ez képtelenség! Maga csak találgat! – csattant fel a sötétkék kabátos utas részegítő idevességgel.
Mielőtt azonban Vaneau befejezhette volna a szót, a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a fali lámpák rézkarjai megcsikordultak. A szerelvény lassan begördült Chantraine kivilágított peronja mellé.
Az ajtók szisszenve kinyíltak, és két helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük megtorpant, majd határozottan a sötétkék kabátos felé lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, az álértékpapír-klisék csempészete miatt.
– ...amelyeket valóban a hölgy tokjában próbáltak biztonságba helyezni – tette hozzá Vaneau halk főhajtással.
A gyanúsítottakat elvezették, a szerelvény pedig hamarosan újra kigördült a sötétségbe. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben az új utasok között egy kalapos úr tűnt fel a folyosón, aki szokatlanul görcsösen szorongatott egy lakattal lezárt, mégis feltűnően könnyű bádogdobozt. Monsieur Vaneau csak csendben figyelte, ahogy a vonat nekilendül a következő szakasznak.