105/1. A sziszegő fadoboz — Éjszakai zakatolás Saint-Mireux felé

A szürke köpenyes utas szorosabban magához ölelte a nehéz, csontberakásos dobozt, és a hatos fülke felé hátrált. Laurent kalauz döbbenten igazította meg a sapkáját, majd kérdőn Monsieur Vaneau-ra pillantott.
– Érdekes orvostudományi fejlemény – fűzte hozzá halkan Vaneau, miközben lassú, megfontolt léptekkel követte a férfit a folyosón. – Úgy látszik, a mai gyógyszerek már saját tüdővel rendelkeznek.
– Nincs ebben semmi nevetnivaló! – förmedt rájuk az új utas, miközben csikorgó kulccsal próbálta kinyitni a fülkeajtót. A keze észrevehetően remegett, a sziszegés pedig egy pillanatra elhallgatott, majd ritmikus kattogásba váltott át. – Ez egy kifejezetten érzékeny vakcina. Ha megrázkódik, elpárolog!
– Akkor a legbölcsebb dolog egy száguldó vonat hálókocsijába hozni – jegyezte meg a fődetektív végtelenül szelíden. – Ott a sima úttest garantált.
Laurent óvatosan előbbre lépett.
– Uram, a társaság szabályzata értelmében a gyanús hangot kiadó poggyászokat...
– A poggyászom nem gyanús! – vágott szavába a férfi, s végre sikerült betolnia a fülkeajtót. – Saint-Mireux-ig senki nem zavarhat!
Az ajtó beverődött, a retesz kattant. Vaneau elgondolkodva simította meg a hajtókáját, s a szőnyegre pillantott. A küszöb alatt finom, sárgás por szóródott szét a vonat rázkódásától.
– Laurent – mondta halkan a detektív. – Úgy vélem, a gyógyszerészek ritkán használnak sárgaréz-reszeléket a pirulákhoz.