104/8. A leleplezett nyomda — Csendes indulás Saint-Mireux felé

A beauvallon-i peron lármája lassan elhalt, ahogy a helyi hatóságok elvezették a zaklatott utast. A sötétkék kabátos úr mély megkönnyebbüléssel fújta kifelé a levegőt, majd hálásan fordult a detektív felé.
– Igazán nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Monsieur Vaneau. Egy pillanatra valóban azt hittem, hogy a kabátom színe miatt gyanúsított meg a felügyelő.
– A színek ritkán követnek el bűncselekményt, uram – felelte Vaneau megszokott, derűs nyugalmával, miközben elrakta ezüst zsebóráját. – Legfeljebb a jó ízlés ellen vétenek néha, de azt a büntetőtörvénykönyv egyelőre nem szankcionálja.
Laurent kalauz harsány füttyszava jelezte az indulást. Az Intercontinental Express nehézkesen lendült mozgásba, s a gőzfelhőbe burkolózó beauvallon-i lámpák lassan elmaradtak az éjszakai sötétségben.
A folyosó végén a hálókocsi ajtaja kinyílt, s egy szürke köpenyes új utas lépett be. Poggyásza meglehetősen szegényes volt, ám a karja alatt egy nehéz, csontberakásos fadobozt szorított magához olyan görcsös igyekezettel, mintha az élete múlna rajta.
– Segíthetek a csomaggal, uram? – lépett hozzá készségesen Laurent.
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel a szürke köpenyes férfi szokatlanul éles hangon, majd riadtan hátrált egy lépést. – Ez... rendkívül törékeny gyógyszerészeti minta.
Vaneau óvatosan megigazította a hajtókáját, miközben a fadoboz sarkából szivárgó halk, ritmikus sziszegést figyelte.
– A gyógyszerek ritkán sziszegnek ilyen egyenletesen – jegyezte meg halkan a kalauznak, ahogy a szerelvény gyorsulva robogott tovább Saint-Mireux állomása felé.