103/2. A sziszegő kottatartó — Felderítés az éjszakai vonaton

– Úgy tűnik, Brahms legújabb szimfóniája gőznyomással működik – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, derűs hangon, miközben tekintete a nyolcas fülke ajtójának alsó résére tapadt, ahonnan vékony, szürkés füstcsík szivárgott ki.
Laurent kalauz riadtan szorította magához a fedélzeti utaslistát.
– Csak nem valami veszélyes szerkezet, uram? Ugye nem robbanunk fel Elberen előtt?
– A felrobbanás túlságosan teátrális gesztus lenne egy zongoratanártól – válaszolta Vaneau szelíden. – Inkább valamilyen türelmetlen mechanikára gyanakszom, amely nem bírja az éjszakai várakozást.
Abban a pillanatban a fülke ajtaja résnyire nyílt. A vörös szakállas utas dugta ki a fejét; homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, tekintete zaklatottan cikázott. A folyosó távolabbi végén várakozó fiatal, fátyolos hölgy halkan felvisított a csikorgó hang hallatán, és megrémülve húzódott a faborítású falhoz.
– Nem tudnának végre odébbállni? – sziszegte a sötétkék kabátos férfi feszülten. – Egy művésznek csendre van szüksége a partitúra áttekintéséhez!
– Természetesen – hajolt meg kissé Vaneau. – Csupán a friss fémreszelék illata keltette fel a kíváncsiságomat. A kották ritkán bocsátanak ki ennyire tömény gépzsírszagot.
A férfi arca elfehéredett, és megpróbálta visszarántani az ajtót, de Vaneau sétapálcájának gombja gyengéden, ám határozottan elállta annak útját.